Konzervatívnak lenni nem pártválasztás, hanem sors – meg kell mentenünk a Nyugat lelkét

Közeleg az ünnep, de nincs békesség az emberek szívében. Pedig az adventhez hozzátartozik a befelé fordulás, az elcsendesedés és a külvilág zajának háttérbe szorítása. Karácsonykor a Megváltó születésére emlékezünk, s minthogy Krisztus a világ világossága, ez az esemény egyúttal a béke és a család ünnepe is. A kor, amelyben élünk, azonban szemmel láthatóan nem engedi meg, hogy visszavonuljunk, és azokkal foglalkozzunk, akikkel kell: a házastársunkkal, a gyermekeinkkel és távolabbi rokonainkkal, akikre év közben nem jut elegendő idő. 

Éppen ezért gyakran megbotránkozva kérdezzük: miért nem tud végre leállni a közélet is egy kicsit?! Miért kell pörögni a politikai gépezetnek, miért ömlenek ránk szünet nélkül a kommunikációs üzenetek? Lássuk be, ezek a primer érzelmek teljesen jogosak. De az első felháborodáson túl érdemes belegondolni abba, hogy ennek a helyzetnek mi a voltaképpeni oka! Ugyanis minden, ami körülöttünk történik, következmény. Ne a saját politikusainkra nehezteljünk, mert nem ők választották meg sem a helyet, sem az időt, sem a fegyvernemet. Cselekvési kényszer van: az utolsó órában vagyunk, és most mi vagyunk az a nemzedék, amelyiknek meg kell vívnia a nagy harcot – megküzdeni a hitért, a hazáért, a családért. A mi felelősségünk, hogy milyen világot hagyunk gyermekeinkre. 

És igen, fel kell ismernünk, vannak ügyek, amelyek messze túlmutatnak önmagukon! A háború, a migráció és a gender nem egyszerű politikai témák, hanem legbelső, identitásunkat érintő kérdések. A háború a biztonságunkról szól, a népvándorlás kérdése a kulturális önazonosságunkról, a genderideológia pedig gyermekeink életéről. És nem kéne szüntelenül ezekkel foglalkoznunk, ha a Nyugat nem lépett volna a teljes önfeladás útjára. Európa ugyanis megtagadta a múltját, és elárulta mindazt, ami széppé, naggyá és szerethetővé tette. 

Mi a probléma gyökere? „Érts, hogy higgy, higgy, hogy érts” – Szent Ágoston, az első nagy keresztény gondolkodó e szavakkal hirdette meg jó másfél évezrede hit és ész egyensúlyának filozófiai programját, és hosszú időre meghatározta a keresztény bölcselet útját. Egészen a fel­világosodásig az értelem a hit lényegének megvilágítására törekedett, nem pedig a misztikum szétzúzására. Az emberi megismerőképességbe vetett túlzott bizalom azonban olyan kártékony filozófiai iskolákat hozott létre, mint az utilitarizmus, majd a pozitivizmus és a marxizmus. Ezek először aláásták a valláson alapuló morális rendet, majd meg is akarták szüntetni. Idővel mindez szükségszerűen a cancel culture meg­jelenéséhez vezetett. „A múltat végképp eltörölni” – hirdetik a párizsi kommün óta, csak a szóhasználat és a módszerek változnak. A progresszív erők a múlt eltörlésére és kultúránk végső megsemmisítésére törekszenek. Erre irányul minden erőfeszítésük, mint megtapasztalhattuk Lenin, Sztálin, Pol Pot, Mao, Rákosi és tanítványaik uralma alatt. Ezért zúzták szét a természetes társadalmi intézményeket, és most fel akarják számolni a nemzeteket is – a hétköznapi élet megszervezésének, az önigazgatásnak az emberléptékű kereteit. A progresszív politikusok azonban bő száz év próbálkozás után is  azzal szembesülnek, hogy még mindig nem érték el maradéktalanul céljaikat: az emberek – főleg az egykori vasfüggönytől keletre – még mindig szeretik a hazájukat, sőt egyre fontosabb nekik! A vallást és a hitet nem lehetett teljesen kitörölni sem a kultúránkból, sem a szívünkből. A kereszténység továbbra is átszövi irodalmunkat, művészetünket, valamint visszatükröződik történelmi épületeink formavilágában. Ezért állnak támadás alatt ünnepeink is: hiszen tudják, kereszténység nélkül automatikusan értelmüket veszítik azok is. Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük, pünkösdkor pedig a Szentlélek kiáradását. Gyermekkori emlékeink miatt azonban legtöbbünk szívéhez a karácsony áll a legközelebb, nem véletlenül azt akarják lecserélni, újraírni, felhígítani vagy véget nem érő bevásárlókörúttá degradálni. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban évtizedek óta dolgoznak azon, hogy a fekete lakosságtól elvegyék Krisztus megtestesülésének ünnepét, és a kwanzaa nevű álünneppel helyettesítsék. A nyelvi háborúban a karácsonyi áldás helyett terjed a „season greetings”, és Nyugat-Európában egyre több országban tiltják be a köztéri betlehemezést, az adventi koszorút vagy a karácsonyfa-állítást, hogy „ne sértsék meg” vele egyes vallási csoportok vagy „felekezeten kívüliek” vélt érzékenységét. Nyugaton mára teljessé vált a történelmi amnézia, ezért nem vesszük észre a párhuzamokat. Távozóban van az utolsó generáció, amelyiknek valós élményei vannak a valódi diktatúrákról vagy a második világháborúról – és már nem félünk a világégéstől. Nem látjuk a párhuzamokat az ukrajnai háború és a bő száz évvel ezelőtti tömegpusztítás között. Felnőtt és hatalomra jutott egy generáció, amely még mindig hisz abban, hogy a történelem véget ért, és a korábbi tapasztalatok nem relevánsak. Márpedig aki nem ismeri a történelmet, az kénytelen újra és újra átélni – ahogy George Santayana is rámutatott. 

Mi azonban úgy gondoljuk, hogy a történelem az élet tanítómestere. Tiszteljük őseinket és értékeljük teljesítményüket, valamint megtartjuk a jó szokásokat, hogy azok is megtartsanak bennünket. Mind az adventi koszorú (ami eredetileg gyertyával és ággal ékesített kocsikerék volt), mind a karácsonyfa (ami pedig eredetileg nem feltétlenül fenyő volt, hanem bármilyen más termőág) kifejezetten protestáns eredetű tradíció, amely mára meghódította az egész keresztény világot, és közös hagyományunkká vált. Ezért akarják elvenni tőlünk.

És a 21. századra ehhez társult még egy nem várt fordulat: a Nyugat a hit után elengedte az értelmet is. Az ateista ideológiák meggyengítették, sok helyről ki is irtották a kereszténységet. Az ember azonban természetes módon szomjazza Istent. A lélek éppúgy nem tud meglenni hit nélkül, mint a test étel és ital nélkül. „Ha az ember megszűnik hinni Istenben, akkor nem semmiben fog hinni, hanem bármiben” – mondta Chesterton, és valóban, 

mint a klímahisztéria, az ezotéria és a szinkretizmus ezer formája. A nyugati értelmiség most a szemünk láttára hányja szemétre a tudományt is: számukra a biológia is csak egy narratíva a sok közül – és azt állítják, mindenki az, aminek érzi magát. 

A jobboldal – akár Magyarországon, akár Európában, akár az amerikai kontinensen – azért megy bele az iszapbirkózásba, mert végső soron ez a tét: a Nyugat lelkét akarjuk megmenteni. A huszonegyedik század első negyedének végéhez közeledve nap mint nap megtapasztaljuk: konzervatívnak lenni nem pártválasztás, hanem sors. A józan észt kell képviselnünk az őrülettel szemben, az igaz hitet az álvallásokkal szemben. Ezért ki kell mondanunk: Krisztus nélkül nincs karácsony!

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója

Nyitókép: Mandiner-archív